Amikor a kutya nem bohóc, hanem családtag

 

Mint mostanában annyi minden, ez a gondolatmenet is egy kommenttel indult.
Egy képen egy pumi volt látható: ruhában, kiscipőben. Valaki odaszúrta alá:
„Miért kell bohócot csinálni a kutyából?”

A kommentelő egy dolgot nem vett figyelembe: a kép Finnországban készült. És Finnországban a tél nem metafora.

Itt az, hogy mínusz húsz fok van, nem szélsőség, hanem időjárás. Az, hogy a hó betapad a kutya talppárnái közé, nem elméleti lehetőség, hanem mindennapos probléma. A kiscipő nem divatkellék, hanem eszköz: azért van, hogy a kutya tudjon futni, megállás nélkül, fájdalom nélkül, anélkül, hogy ötpercenként ki kellene szedni a jéggé fagyott havat a mancsai közül.

És igen, itt északon – Finnországban, Svédországban, Norvégiában – a mínusz húsz, mínusz harminc, néha mínusz negyven fok nem egy-egy éjszaka, hanem hetekig, akár hónapokig tartó valóság. Ez nem trend. Ez alkalmazkodás.

Azért ütött meg ez a komment, mert eszembe juttatta: Magyarországon húsz–huszonöt éve ugyanez a gondolkodás volt az alap. Akkor még teljesen természetesnek számított, hogy „a puminak nem kell kabát”, „minek az a cipő”, „régen sem volt”. És bár azt gondoltam, hogy ezen már túl vagyunk, úgy tűnik, a reflexek még mindig velünk élnek.

Pedig most, hogy Magyarországon is volt rendes havazás, hideg, csúszós járda, sós latyak, talán újra érthetőbbé válik a kérdés. Nem azért adunk ruhát vagy cipőt a kutyára, mert „cukivá” akarjuk tenni, hanem mert sétáltatni muszáj, és nem minden kutya egy szánhúzó husky.

A kutyakabát körüli vita is hasonló. Lehet rajta nevetni, lehet cikizni, de vannak helyzetek, amikor igenis indokolt:
– rövid szőrű, kistestű kutyáknál
– idős vagy beteg állatoknál
– városi, lakásban élő kutyáknál, akik a +20 fokos lakásból lépnek ki a fagyba

Ilyenkor nem az számít, hogy divatos-e, hanem hogy kényelmes és funkcionális legyen. Ugyanez igaz az esőkabátokra is: sárban, esőben, városi környezetben egyszerűen praktikusak. Nem a kutya „öltöztetése” a lényeg, hanem az, hogy ne szenvedjen feleslegesen.

Persze közben létezik a kutyadivat ipara is: vicces jelmezek, luxusmárkák, divatbemutatók. Főleg Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában erős a pet humanization, azaz az a jelenség, amikor az emberek emberi tulajdonságokat vetítenek a kutyáikra, és azt szeretnék, hogy „csinosak legyenek”, „kifejezzék az egyéniségüket”.

De ez a cikk nem erről szól.

Hanem arról, hogy hol tartunk most.
Arról, hogy eljutottunk oda, hogy a kutya nem kinti funkció, nem eszköz, nem státusztárgy, hanem társ. A történelem során volt vadásztárs, volt császári öleb, volt udvari dísz, ma pedig sokaknál már szinte gyerek.

És ha így nézzük, akkor a kérdés nem az, hogy „nem túlzás-e cipőt adni a kutyára?”, hanem az, hogy figyelünk-e rá, amikor szüksége van rá.

Ha a ruha, a cipő, a kabát a kutyát szolgálja, és nem a gazdi hiúságát, akkor szerintem nincs miről vitatkozni. Akkor ez nem bohóckodás, hanem gondoskodás.

És talán ez az egész történet erről szól:
nem arról, hogy mit kell vagy mit nem illik,
hanem arról, hogy megtanultunk felelősen együtt élni azokkal, akik feltétel nélkül mellettünk vannak.

Fodor Zsolt/ Pastorius kennel