Mint mostanában annyi minden, ez a gondolatmenet is egy kommenttel indult. Egy képen egy pumi volt látható: ruhában, kiscipőben. Valaki odaszúrta alá: „Miért kell bohócot csinálni a kutyából?” A kommentelő egy dolgot nem vett figyelembe: a kép Finnországban készült. És Finnországban a tél nem metafora. Itt az, hogy mínusz húsz fok van, nem szélsőség, hanem időjárás. Az, hogy a hó betapad a kutya talppárnái közé, nem elméleti lehetőség, hanem mindennapos probléma. A kiscipő nem divatkellék, hanem eszköz: azért van, hogy a kutya tudjon futni, megállás nélkül, fájdalom nélkül, anélkül, hogy ötpercenként ki kellene szedni a jéggé fagyott havat a mancsai közül. És igen, itt északon – Finnországban, Svédországban, Norvégiában – a mínusz húsz, mínusz harminc, néha mínusz negyven fok nem egy-egy éjszaka, hanem hetekig, akár hónapokig tartó valóság. Ez nem trend. Ez alkalmazkodás. Azért ütött meg ez a komment, mert eszembe juttatta: Magyarországon húsz–huszonöt éve ugyanez a gondol...
A magam részéről – mint tenyésztő – mindig is fontosnak tartottam, hogy a tőlem kikerülő kanok ne csak jó kezekbe kerüljenek, hanem lehetőséget is kapjanak arra, hogy megmutassák magukat. Gyakran kifejezetten forszírozom a gazdákat, hogy vigyék el a kutyát kiállításokra, és minden segítséget megadok ehhez: elmagyarázom a nevezést, segítek a felkészítésben, elkísérem őket és segítek a felvezetésben is. Nem azért, mert mindegyikből sztárkutyát szeretnék faragni, hanem mert egyszerűen sosem lehet tudni , melyik egyed lesz az, amelyre később egy másik tenyésztőnek szüksége lesz. A pumi fajtában mindig is jelen volt a fedezőkan-hiány, és minden új, jó típusú kan felbukkanása kincs az egész állomány számára. Fifike az első kiállításán Ahogy én mondani szoktam: nem a bírónak állítom ki a kutyát, hanem a ringszélén álló tenyésztőtársaknak . A bíró aznap hoz egy döntést, aztán továbblép. A tenyésztőtárs azonban ott áll, figyel, összehasonlít, és a fejében...